“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
(Márai Sándor: Az igazi)
Életem része 4.
2009 július 3. | Szerző: Sharon
Annyira beleéltem magam az egészbe, hogy nem érdekelt már semmi. Elhatároztam, hogy hivatásos táncos leszek bármi áron. Alig vártam, hogy du. 5 óra legyen és elkezdődjön a táncoktatás. Mindenre odafigyeltem, összpontosítottam. A megszállottja lettem…még péntekenként is gyakoroltam otthon, csak nehogy ezen múljon. A tanulmányi átlagom elkezdett romlani, mire Édesanyám azt mondta, ha jelentősen romlani fog abba kell hagynom az egészet. Így hát gőzerővel rákapcsoltam a tanulásra is, nagyon fáradt voltam. Kimerültnek éreztem magam, az iskolában alig tudtam odafigyelni az órákra, folyton álmos voltam reggelente. Este persze a tánc felvillanyozott és minden fáradtság megszűnt teljesen. Igazán csak ott voltam boldog…
Jött a pályaválasztás. Természetesen a T. Művészeti Szakiskolát írtam be, de mint kiderült csak harmadik helyre lehetett beírni, első és második helyre valami mást kellett kitalálnom. Jelentkeztem Vegyipariba is, mivel szerettem a kémiát, gondoltam jó lesz, úgyis családi vonás a „vegyész szak”. Meg aztán tutira azt hittem, hogy felvesznek a Szakiskolába, tök mindegy mit írok be. Túlságosan elbíztam magam?!
A felvételi napja: Emlékszem eléggé későn volt, júniusban. Akkora már ki is derült, hogy felvettek a Vegyipariba, onnan hamarabb jött a visszajelzés. Jó gondoltam mindegy ez már egy biztos pont.
Izgultam, mint egy kisgyermek…A felvételire kb. 120 lány és kb. 20 fiú jelentkezett, ebből 10-10 lányt és fiút vettek fel egyetlen egy osztályt indítottak minden évben és ebből is jó, ha 5-6 ember végezte el. A felvételi 3 fordulós volt. Az első tiszta „pofavizit” jellegű, elsősorban az alakot nézték és, hogy ki mennyire hajlékony. 5 percnél nem volt hosszabb és rögtön megmondták, hogy továbbjutott-e az illető v. sem. Szerencsére továbbjutottam. Most az jutott az eszembe, hogy mennyire kentem magam sportkrémekkel, hogy ne fájjon a spárga…rendkívül kötöttek voltak az izmaim. Nem bírtam enni, sokat gyötörtem magam. Nem gondoltam a következményekre.
Aztán eljött a második forduló, arra már jóval kevesebben jöttek kb. a felét hívták csak vissza. Nem volt annyira nehéz, egy növendék mutatta a lépéseket és utána kellett csinálni. Ez is jól ment és továbbmentem. Majd jött a harmadik forduló, egy kis koreográfia stb..15 lány és 15 fiú maradt a végére és, mint ahogy már írtam csak 10 hely volt kiadó. Végigmértem a lányokat. Tudtam, hogy legalább a fele protekciós. Így hát legalább 6 hely már nem volt üres…A többin lehetett marakodni. Előző este bementem a balettmesterhez és rákérdeztem szerinte mennyi az esélyem? Azt mondta teljesen jók a kilátások, csak néhány protekciós van, szerinte felvesznek, ill. fel kell, hogy vegyenek.
NEM LETT IGAZA, nem így történt. A mai napig nem tudom, hogy miért nem vettek fel. Nem tudták normálisan megindokolni, csak annyit mondtak sok tehetség közül nehéz volt a választás és dönteni kellett. Javasolták próbáljam meg következő évben is, a statisztikai adatok szerint jóval kevesebb gyermek született abban az évben és így nagyobb az esélyem, hogy felvegyenek. (Mint megtudtam a következő évben kb. 60 lány jelentkezett összesen, én nem voltam közöttük).
Nem tértem magamhoz, elájultam a kimerültségtől szó szerint…
Igazságtalannak tartottam az egészet, dühös voltam magamra, Édesanyámra, amiért beíratott, Mindenkire, aki szembe jött velem.
El akartam menekülni az egész elől. A fájdalom átjárta egész testemet és hazaérvén csak bőgtem, bőgtem napokig. Sajnáltam magamat, elfecsérelt időnek tudtam be a táncórákat és, hogy ráment a fél nyaram.
Eltelt a nyár, kissé lenyugodtam…
Szeptemberben elkezdtem a Vegyiparit. Végül is nem volt az rossz.
Csak T. Művésziskolába nem akartam visszamenni, vesztesnek éreztem magam és szégyelltem, ami velem történt…
Folyt. köv.
Oldal ajánlása emailben
X