A jelen
2009 július 25. | Szerző: Sharon
Sokszor megkérdezem magamtól: -Vajon megérte-e?
Persze ha arra gondolok, hogy mennyi sok szép helyen jártam és mindezt a táncnak, ill. a tehetségemnek köszönhetem, akkor azt mondom megérte és javaslom is Mindenkinek, aki teheti, hogy tanuljon meg táncolni, mert ez egy nagyon jó dolog. Remélem nemsokára majd a gyermekemnek is elmesélhetem ezt az egészet és hiába a sok „szenvedés”, de szeretném, ha majd Ő is táncolna (persze sok múlik a tehetségen, ismertem olyat is, akinek a gyereke nem volt tehetséges, mégis erőltették a gyereket, hogy táncoljon és szegénykét állandóan csak a kudarcok érték, hát én ezt nem szeretném, ennek így nincs értelme).
Nemrég láttam egy néptánc előadást a Balatonnál, főleg 14-17 éves gyerekek szerepeltek, annyira meghatódtam, hogy meg is könnyeztem, na nem amiatt ahogy táncoltak, igazából kb. 5-10 lépést véltem felfedezni az egész repertoárban, hanem eszembe jutott gyermekkorom, hogy én is ilyen lelkes voltam és kitartó. Így kezdődött minden…
Visszatérvén, hogy vajon tényleg megérte-e? Mert ha arra gondolok, hogy most meg kell gondolnom, hogy milyen mozdulatokat tegyek, vagy ha arra gondolok, hogy most nem bírok sokáig egy helyben ülni, vagy ha arra gondolok, hogy nem bírok függönyt csíptetni és ezt sajnos a páromnak kell, vagy ha arra gondolok, hogy guggolva szabad lehajolnom és nem cipelhetek, nem emelhetek, vagy ha arra gondolok, hogy néha úgy ébredek reggel annyira fáj a hátam, hogy majd beleőrülök, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem érte meg és átkozom azt a napot is, amikor az első táncórára elmentem.
Amikor legelőször az orvosnál jártam, kb. 1-1,5 évvel ezelőtt, akkor már ülni is alig bírtam annyira fájt, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Azt gondoltam, hogy jó elmegyek, a reumatológiára rendbe jövök és folytatom az egészet, mintha semmi sem történt volna. Persze nem így lett, vannak időszakaim, amikor nagyon fáj és csak egy gyógy masszázs vagy ritex pakolás segít (hangsúlyozom ezek csak fájdalomcsillapításra jók), aztán jobban leszek egy darabig, majd hirtelen előtör a fájdalom és kezdődik, minden előröl. Sajnos mivel ez egy kialakult „betegség”, ezért a fájdalmat lehet csillapítani, viszont megszűntetni teljesen nem. Legalábbis én még nem ismerek olyan embert, aki hasonló panaszokkal meggyógyult volna teljesen. Szedtem Proenzi-t is, nem ért semmit, pedig fél évig szedtem, azt mondták, ha fél év után nem használ, feleslegesen ne szedjem tovább, pénzkidobás.
Az orvos még azt mondta, hogy túl egyenes a hátam tipikus tornász tartásom van! Nagyon szépen belém nevelték, de higgyem el, hogy ez nem egészséges hosszú távon. Aztán megmutatta rajtam a helyes testtartást, hát mondtam neki, hogy gondolja, ripsz-ropsz elfelejtem azt, amit kb. 18 éven át belém neveltek??? Mondtam neki, hogy azért van ez a tartás, hogy az üveg tánc közben ne essen le a fejemről. Próbáljon meg egy plusz tárggyal a fején egyensúlyozni, mindjárt más lesz a tartása. Ezen ő elmosolyodott…majd az jutott eszébe, hogy talán nem is a tánc a felelős mindezekért, hanem egyszerűen csak genetika. Végig futott az agyamon, hogy kinek volt még a családban ilyen problémája, hát nem jutott eszembe senki.
A héten véletlenül találkoztam egyik volt táncos „kolléganőmmel”, hát őt sem irigylem most. Azt mesélte miután ő is abbahagyta, háromszor műtötték a térdét. Jelenleg egész jól van, de front érzékeny lett megjegyzem 30 évesen.
Van még egy ismerősöm, akinek szintén a dereka és a háta fáj. Ő ráadásul még zongorázott is kb. 10 évet. Neki is azt mondta az orvosa, hogy túl egyenes a háta, pedig nem is ugyanannál az orvosnál volt, amelyiknél én, úgy látszik ez nagyon elterjedt mondat.
Tehát viccet félretéve, nem tudom eldönteni, hogy megérte-e vagy sem. Ha a turnékra és az állandó fellépésekre, utazásokra gondolok, akkor rögtön azt gondolom megérte. Viszont ha a hátfájásra és minden, ami ezzel járó dologra gondolok, azt mondom mégsem érte meg, mert ez most már életem végéig kísérni fog.
„ A bölcs embernek fel kell ismernie, hogy legdrágább kincse az egészsége!”
/Hippokratész/
(Folyt. köv.)
Életem része 10.
2009 július 17. | Szerző: Sharon
Aki járt már reumatológián, az tudhatja, hogy nem könnyű időpontot kérni. Miután megkaptam a beutalót a körzeti orvostól, telefonon egyeztettem időpontot a reumaorvossal. Emlékszem március volt, és arra is, hogy csak július végére volt időpont leghamarabb. Persze ez TB alapon. Ha magán dokihoz mentem volna, szinte 1 hét múlva mehettem volna. Csak kb. 40 000 Ft-ért csinálnak meg egy CT-t…Ezt akkoriban sajnos nem engedhettem meg magamnak, így hát kivártam a soromat.
Amikor először lumbágót kaptam, nem vettem komolyan. Majd elmúlik, semmi baj nem lesz, gondoltam. Beszedtem mindenféle gyógyszert, csakhogy mielőbb megjavuljak, és újból táncolni tudjak…Az elsőt túléltem elég hamar, akkor 1 hetet töltöttem betegállományban. Ezután ismét jöttek a „haknik”, az állandó görcsölés. Mert azért munka mellett ám nem volt olyan egyszerű. Baromi fáradt voltam állandóan, de azért hajszoltam és csináltam. Igazán csak az ért meg engem, aki világ életében csinált valami hasonlót. Nem könnyű egyik napról a másikra azt mondani: Állj! Vigyázz! Lehet, hogy tönkreteszed magad! Mi lesz, ha rámegy az egészségedre?!
Amikor először lumbágós lettem, az orvos, aki kijött hozzám, sok mindent mondott, de ami nagyon megütötte a fülemet, az ez volt:
– „Van egy határ és azt sajnos akaratunk ellenére is meg kell húzni minden esetben!”
Ennek a sok hajszolásnak és küzdelemnek aztán meglett az eredménye. Vagyis rájöttem, hogy muszáj meghúznom azt a bizonyos határt. Pedig nem akartam. Mindenfélét kitaláltam, csak ne kelljen dokihoz menni. Beszereztem nagyon sok fajta kencét és tapaszt, bár ezek csak fájdalomcsillapításra jók semmi másra. Elviseltem a fájdalmat, ha most utána számolok kb. 2 éven át.
Ezután szépen lassan fokozatosan kezdtem egyre rosszabbul lenni, már nem segítettek a kencék, a tapaszok, a kígyóméreg, a sok-sok gyógyszer, amit bekapkodtam titokba, egyszer csak vége lett. Feladta a szervezetem.
A végén, a reumatológián kötöttem ki. A legszörnyűbb első élményem ott az volt, hogy Mindenki, Aki ott ült a váróban kb. 60-70 év körüli volt. Én akkor 26. Rendkívül végigmértek a szemükkel, gondolták vajon Ő mit keres itt?? Hát igen ez a fajta betegség az idősebb korra jellemző.
Vártam a dokira…persze nem volt ülőhely, ezért álltam némán, szótlanul, sajgott a hátam, a derekam és legszívesebben kirohantam volna a világból…aztán egy fiatal orvos jött. Nagyon segítőkész volt látta, hogy teljesen kivagyok ettől az egésztől, nyugtatott. Kérdezgetett mindenről, mit csináltam, hogy idáig elfajult stb..Mondtam, hogy rengeteget táncoltam és talán attól lehet…
Elküldött a CT-re, ami ugyanabban az épületben volt. Ott is sokan vártak…aztán csak túlestem rajta. Összesen 3 felvétel készült, még vissza is kellett mennem, mert az egyik nem volt tökéletesen látható. Majd vissza a dokihoz…nagyon izgultam, mit fog mondani. Közölte végül annyi a lényeg, hogy ne nagyon cipeljek, emeljek, ha lehet. Ha le akarok hajolni, csak guggolva tegyem. Mert a kocsonyás gél, amin az ízületek csúszkálnak, kezd sajnos eltűnni… A legjobb erre a gyógytorna vagy az úszás, de mindenféle ugrálás nem használ. Sajnos mivel ez már kialakult „betegség” együtt kell élni tudni vele, nem használnak rá a gyógymódok, max. csak enyhítik a tüneteket. Persze ebben az is közrejátszhatott, hogy ülőmunkát végzek, még a mai napig is. A doki szerint az sem volt jó, hogy egész nap csak ültem, majd hirtelen esténként kapott egy nagyobb terhelést a testem. Mert üléskor a derék kapja a legnagyobb terhelést. Félve ugyan, de rákérdeztem, hogy lehet-e majd gyermekem ezután?! Azt válaszolta, szerinte igen, de elképzelhető, hogy a 9 hónap végig fekvés lesz, és remélhetőleg nem fognak eldeformálódni a csigolyák, ja és veszélyeztetett terhes leszek.
Az eredményt megtudván teljesen összetörtem lelkileg, nem akartam elhinni az egészet és hazaérvén csak sírtam, sírtam, a párom is próbált vigasztalni, de a végén Ő is csak elsírta magát…
(Folyt. köv.)
Pillanatok…
2009 július 14. | Szerző: Sharon
Azokért a pillanatokért érdemes élni,
amikor azzal lehetsz, akit szeretsz,
aki közel áll hozzád,
aki veled van jóban rosszban,
aki megfogja a kezed, ha bajban vagy…
És még azokért a pillanatokért,
amikor a gyerekedet nézed az ágya felett és azt mondod, hogy ő a mienk,
amikor te fürdeted, puszit adsz neki,
amikor te altatod…
És azokért a pillanatokért,
amikor váratlanul betoppansz és azt mondod, hogy szeretlek,
amikor a másik feltétel nélkül viszonozza ezt…
…TE ALAKÍTOD A PILLANATOKAT!
Életem része 9.
2009 július 9. | Szerző: Sharon
Nehéz volt talpra állni, nem kívánom senkinek ezt az érzést…
Sajnáltam magamat egyfolytában…aztán Édesapám is szívinfarktust kapott, 24 órán belül hármat, egy arab orvos csinálta az életmentő műtétet, hála Istennek sikerült, és ezúton is szeretném megköszönni Dr. Semeshnek. Ha fél órával később érnek be a kórházba, már Ő sem élne…A kórházban akkoriban az intenzívről nem mehetett haza senki, mivel ügyelet volt, minden kézre szükség volt. Szerencsére Ő helyre jött kb. 1 év alatt a rehabilitációval együtt, de utána már nem dolgozhatott, Ő aki egész életében a munkájának élt. Nagyon nagy próbatétel volt ez az időszak számomra. Nem tudom miért büntetett meg ennyire az Isten. De cipeltem tovább ezt a keresztet.
A tánc szépen lassan hanyatlott. Lehet, hogy azért is, mert nem volt, aki motiváljon. Meg aztán lefoglalt a munkám, teljesítenem kellett, nem mehettem be úgy minden reggel, mint egy mosott szar. Így, hogy lassan szűnt meg, nem éreztem, hogy úgy hirtelen lett volna. Persze a mai napig hiányzik. Ha megnézek egy előadást a végén biztosan könnybe lábad a szemem. A „hivatás” átka…
Aztán végre jött egy kis boldogság is az életembe. Megismertem a nagy Ő-t. Neki nem számított, hogy táncolok, sőt Ő kezdett el bíztatni, hogy ne hagyjam abba. Sajnos abba kellett hagynom.
Egy szép napon otthon takarítás közben fel akartam emelni egy vödör vizet. Hát nem igazán sikerült, úgy maradtam szó szerint, jött az orvos, majd közölte lumbágó. Nem igazán voltam beteg, semmi fizikai fájdalmam nem volt, nem igazán értettem mitől lehet? Hmmm….Több kérdés után végén azt javasolta, hogy nézze meg, ha rendbe jövök egy reumaorvos is. Hát így is lett. Elmentem a körzetihez kértem beutalót a reumatológiára…
(Folyt. köv.)
Életem része 8.
2009 július 8. | Szerző: Sharon
Szép lassan búcsút intettem a szereplésnek, teljesen elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy hirtelen összedőlt minden, amit eddig felépítettem és csak erre tudtam gondolni. Reménykedtem, hogy van kiút.
Egy szép napon az egyik barátnőm felhívott, hogy lenne lehetőség táncolni egy hajón. Elmondta a részleteket, hogy varratnom kéne saját ruhát, össze kellene, egyeztetünk a kellékeket, össze kellene hoznunk egy teljes 50 perces koreográfiát, s mindez most már nem ingyen és bérmentve, szóval érdekel-e a dolog. Hát érdekelt…megvarrattam és beszereztem mindet, próbáltunk néhányszor és összeraktunk egy un. „hakni” műsort, mert én ezt már nem fellépésnek hívtam, hiszen átcsapott kissé a vendéglátásba. Általában 2-3 pár táncolt összesen + mögöttünk a 4-5 fős zenekar. Próbálni többet nem kellett, miután elkészült a mi kis „hakni” számunk. De azért nem akarom ezt az egészet annyira leminősíteni, csak ez már nem színpadon történt, hanem a turistáknak szólt. Szerintem színvonalas volt, később megtanultam olyan „hakni számokat”, amiket azelőtt nem is gondoltam volna. Aztán szépen lassan az egyik hajó hozta a másikat (ezek nemzetközi hajók voltak, és 1-2 napot Bp-en megálltak egy kis városnézés erejéig akkor történt a tánc, mielőtt valaki azt gondolná, hogy a hajón éltem). Utána ezek a „hajós haknik” hozták a különböző éttermi fellépéseket, ahol szintén vacsora közben táncoltunk a turistáknak. Így évek alatt kialakult egy kapcsolatrendszer, elég sok helyre hívtak, akkoriban nem volt kevés lehetőség, összesen 4-5 helyre jártam, volt, hogy emiatt minden este voltam valahol, ha úgy jött össze. Azért azt még hozzá kell tennem, hogy ez eléggé szezonális dolog volt. A nyár full tele volt, télen kevesebb a turista, ezért a november, január, február holt időszak, a december már egy fokkal jobb volt az ünnepek miatt, na meg a szilveszter miatt is. 6 egymást követő szilveszterkor táncoltam és olyankor általában min. 3 különböző helyen. Ment a „szekér” és ezt leleményesen ki is használtam. Akkoriban csak ebből éltem, mert megérte, és mert fősuli mellett megtehettem. Igazi normális magánéletem ekkor még nem alakult ki.
Egy ilyen vidéki „hakni”-ból jövet történt, hogy mire hazaértem Édesanyám nagyon rosszul lett. Igazából csak annyit mondott, hogy egész éjjel hányt és fáj minden végtagja, kissé zavarodott volt az elméje, hát rögtön mentőt hívtunk. A mentős orvos stroke-ra , azaz agyvérzésre gyanakodott, ezért sürgősen bevitték a kórházba, hát végül igaza lett sajnos. Nem tudták megmenteni, kómába esett és 4 nap múlva elvesztettük. Akkor megint úgy éreztem, hogy igazságtalan az élet, annyira fiatal volt, még előtte állt az élet, 57 évesen hunyt el. Én abban az évben nyáron diplomáztam és mielőtt ez történt volna, találtam meg első munkahelyem. 1 hetet dolgoztam és jött a tragédia, mindenkit mélyen megviselt, nemcsak a családomat. Ennek már 4 éve lassan…, akkor voltam 24 éves.
Most Édesanyám emlékére hallgassátok meg Péter Szabó Szilvia (NOX) előadásában a „Még egy perc” című számot.
http://www.youtube.com/watch?v=TMKZhdR963o
Köszönöm Mindenkinek és további szép napot!
Életem része 7.
2009 július 7. | Szerző: Sharon
Éveken át nagyon hiányzott az igazi boldogság. Persze, ahogy már írtam is, volt részem szeretetben és engem hála Istennek nagyon is szerettek a szüleim, testvéreim, közvetlen legjobb barátaim, de az nem ugyanaz, mint valakivel kézen fogva sétálgatni, és azt mondani neki, hogy SZERETLEK. A családom mindentől óvott, minden kudarctól, lelki fájdalomtól meg akartak engem óvni. Bizonyára ez sikerült is, mivel egészen 24-25 éves koromig nem igazán találtam meg „Életem értelmét”. Akkoriban annyira akartam egy társat, talán még jobban, mint táncolni. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, de igazából úgy 18 évesen volt nálam egy mélypont, hogy nincs pasim. Érettségi után már minden osztálytársamnak volt valakije, és én csak irigykedve néztem őket. Aztán átélték a csalódásokat, akkor már nem voltam irigy. Állandóan hívtak bulizni, persze nekem fellépések sorozata, emiatt volt néhány konfliktusom, nem értették meg, hogy nem voltam képes csak úgy feladni és eldobni egyik percről a másikra a táncot. Folyamatosan szekáltak, hogyha így folytatom sosem lesz senkim és vénlány maradok. De én csak kitartottam a tánc mellett. Úgy gondoltam, ha szeretni fog az a valaki, akkor azt is megérti, hogy nekem van más elfoglaltságom is. Rengetegen próbálkoztak…leszólítottak az utcán, elkéregették a telefonszámomat, randizni hívtak, mégsem felelt meg senki. Egyik „udvarlóm” közölte, hogy túl nagy a mérce. Szerintem meg inkább türelmetlen volt. Aztán meg amikor a táncról kezdtem el beszélni, mindenkinek, legalábbis 10-ből 9-nek biztosan, rögtön az ugrott be, hogy Úristen melyik bárba vonaglok a rúd körül…nem egészen voltak normálisak.
Így hát sokáig maradtak a fellépések, a vele járó élmények, a sok külföldi utazások, melyeket mélyen a szívemben őrzök a mai napig, és ezeket senki sem veheti el tőlem, mert a tudás mindvégig megmarad. Annyi sok kalandom és élményem kötődik a tánchoz, hogy ezt leírni sem tudom. Az életem része volt a tánc. A turnék főleg Németországba, Franciaországba, Horvátországba, Görögországba, Szlovéniába voltak, a közönség szeretete, tapsvihara fenomenális volt mindenütt és mindezt ingyen és bérmentve csináltuk „szerelemből”. Közben persze itthon folyamatos próbák és fogyózások, hogy ránk jöjjön a ruha. Azért én nem igazán fogyóztam, legalábbis drasztikusan nem. A Mester állandóan csesztetett, hogy mikor adom már le azt az 5 kilót, ami rajtam van, hát rajtam volt szinte végig. Egy vírusnak köszönhetően aztán ledobtam egyszer magamrólJ, de mihelyst meggyógyultam vissza is jött. Nagyon szép volt ez az idő, jó rá emlékezni.
Sajnos aztán elkezdett fogyatkozni az alapítvány pénze és mivel minket már úgy nem igazán tudtak „patronálni”, ezért hirtelen, hipp-hopp, egyszer csak nem kellettünk, mondván elvesszük a profik elől a lehetőséget. Mert mondjuk egy évben elvállaltak durván 120-140 fellépést, ebből kb. a felét kaptuk meg mi és a többit a profik, azaz a hivatásosok. Tehát mi is el voltunk adva „profiként” a közönségnek, nem lehetett észrevenni, csak azzal a különbséggel, hogy mi nem ebből éltünk ugyebár, hanem mindenkinek volt rendes szakmája, mint hétköznapi ember, vagy éppen teljesen mást tanult. Nem is ez volt a lényeg, hogy fizettek vagy sem. Szerettük csinálni. Végül annyira lecsökkent a fellépések száma, hogy csak a profiknak jutott és emlékszem fel sem tudtunk rá készülni lelkileg, hanem az igazgató bejött és közölte, hogy jó akkor a következő fellépés lesz az utolsó, azaz a most szombati, aztán mindenki még egyszer bejöhet az Együttesbe és összepakolhatja a személyes cuccait. Mivel a ruhák és a kellékek az Együttesé voltak….Hmmmm…Hát mélyen megérintett, mintha kitépték volna a szívemet, de főleg azt sajnáltam, hogy az „utolsó táncra” Édesanyám nem tudott eljönni, mert influenzás lett…
Az utolsó fellépés gyászban telt, senki sem nevetgélt, vagy hülyéskedett…és folyton ezt dúdolta mindenki:
„Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége…”
Vége is lett mindennek, legalábbis az Együttesben töltött időnek.
Hazaérvén leültem a konyhába a kőre és csak sírtam, sírtam…sokáig nem találtam a helyem, ekkor már a főiskolára jártam.
Rá 1-2 évre még jött egy-egy felkérés és összejött a csapat vagy egy márc.15-e vagy egy aug.20-a miatt, de azok már csak néhány próbák voltak és nem ugyanaz, mint korábban.
(Folyt. köv.)
Keresztelő, névnap, születésnap
2009 július 6. | Szerző: Sharon
Tegnap unokahúgom keresztelőjén voltam (egyben a névnapja is volt, meg a bátyám születésnapja is, ezért több okból volt szerencsés a tegnapi nap). Református lett a lelkem. Olyan édes volt a kis picike fehér rucijában. Iszonyat, hogy mennyire aranyosak a gyerekek. Maga a keresztelő a szentmise közben történt, ezért az egész szertartást végég kellett ülni, hát nem volt semmi ebben a nagy melegben. Rajta kívül még két kisgyermeket kereszteltek. Bátyám és sógornőm persze dagadtak a büszkeségtől, annyira megható volt. Sajnos nem én lettem a Keresztanya…
A nyakon öntés után még volt egy kis pityergés is:). Otthon átadtuk az ajándékot, ami egy kis hintaló volt, mivel unokahúgom teljesen lómániás, egyfolytában lovagolni szeretne és csak a lovas mesék érdeklik. Belegondoltam, milyen jó is gyereknek lenni…semmi gondjuk nincs még.
Van még egy jó hír. Lassan kész lesz az autónk, ideje már. Azért hiányzik. Szerencsére találtunk végre egy normális szerelőt, aki lelkiismeretesen átnézte és nem a “lehúzásra” ment. Így lehet, hogy a hétvégén leugrunk a Balcsira, jó lenne ha nem romlana el az idő.
Már alig várom, hogy szabira menjek. Ez a meleg teljesen elveszi az erőmet és alig tudok koncentrálni. A m.helyen nincs klíma, ma hozott a kolléganőm egy ventillátort, hátha segít rajtunk, hát nem volt rossz, csak az összes papírt lefújta az asztalról. Ha minden igaz 1 hónap múlva vár rám 2 hét nyugalom. De jó is lesz, rengeteg mindent elterveztünk, nem biztos, hogy megvalósulnak, de azért én reménykedem.
Addig is további szép napot Mindenkinek!
(És folytatom ám a tánctörténetemet!)
Életem része 6.
2009 július 4. | Szerző: Sharon
Egyre jobban csak az lebegett szemem előtt, vajon mit kezdenék magammal a későbbiekben, ha tényleg hivatásszerűen ezt választom?…
Láttam idősebbeket, konkrétan emlékszem egy lányra, aki akkor volt 32 éves és mivel lassan gyermeket akart, persze tudta, hogy ez tönkreteszi a karrierjét, elkezdett jogi asszisztens képzőbe járni. Aztán ismertem olyat is, aki fodrásznak v. műkörmösnek tanult v. éppen akkor iratkozott be főiskolára. A nagyon tehetségeseket kivitték külföldre, általában Oroszországba, de nem mindenkit. Nem mondom, hogy itthon nincsenek táncosok, de nagyon nehéz még a mai napig is egy színházhoz bekerülni, ill. protekció nélkül nem könnyű. Szembesültem azzal a ténnyel, ha nem leszek, v. nem lennék elég jó, akkor 10-15 évi táncolás után, mihez kezdenék? Emiatt már nem hanyagoltam annyira a középiskolát, komolyan vettem.
Közben hetente 3x 3 órát nyüstöltem magam a Művésziskolába, de már nem azzal a céllal, mint korábban. Minden alkalommal volt balett, aztán v. néptánc- technika v. néptánc-autentika óra. Technika óra a lépések tökéletesítésére ment rá, ezerszer gyakoroltunk akár egyetlen egy lépést, míg tökéletesen nem ment, úgy mondjuk „tisztáztuk”, míg az autentika a koreográfia felépítéséért volt felelős. Tehát évek alatt tanultunk meg koreográfiákat, a végén összeállt egy repertoár:
1. Brahms: Magyar táncok (palotás)
2. Üveges tánc
3. Szatmári táncok
4. Kalotaszegi táncok
5. Cigány tánc
6. Drágszéli táncok
Közben öltözés alatt zenekari számok. De nemcsak ennyi tánckoreográfiánk volt, ettől jóval több, mivel később operett műsort is össze kellett állítanunk.
Kb. 17 éves voltam, amikor elkezdődtek a turnék mindenfelé. Egy bp-i színháznál ezután 4 évet töltöttem, ill. 4 éven át ment ez a darab. Ha úgy nézzük ráment az egész gyermekkorom, én nem nagyon jártam bulizni, a többi velem korú pasizott, meg bulizott egyfolytában, nekem állandóan a fellépésekre kellett mennem. Nem is volt igazi komoly kapcsolatom, nem fért bele. A többi táncos lánynak sem, többnyire 1-2 éjszakás kapcsolatokra tellett. Én ezeket inkább hanyagoltam.
Nyaranta rengeteg külföldi turnén vettem részt, amelyre év közben készültünk. A lányokkal semleges volt a kapcsolatom, mindenki rivalizált, valahogy nem alakult ki egy igazi jó társaság. Sokan „benyalták” magukat a Mesternél, hogy ők kaphassák meg a szóló táncot stb…undorító volt. Nekem meg kellett küzdenem mindenért, szinte én voltam a legfiatalabb, emiatt is „lenéztek”. De nem bántam ezt a harcot, megtanított, hogy az élet egy állandó küzdelem. Lelkileg erősödtem, bár sokszor legszívesebben bedobtam volna a törülközőt, mégis tovább csináltam, nem hagytam magam „kitúrni”.
Boldog voltam, mégis boldogtalan. A karrierem szépen épült tovább, a középsulit osztályelsőként fejeztem be, aztán két technikusi oklevelet szereztem és jött a főiskola is. A család mindvégig mellettem állt, támogattak, szerettek. Csak egy valami hiányzott igazán az életemből, a szerelem.
Folyt. köv.
Életem része 5.
2009 július 3. | Szerző: Sharon
Úgy éreztem elvesztettem mindent…az a 6 év, ami mögöttem állt felesleges időpazarlás volt. Megkaptam az első igazi nagy pofont az élettől. Megtanultam, hogy nem szabad mindent rögtön elhinni senkinek, megtanultam, hogy az ember csak magára számíthat senki másra. Tanácstalan voltam…ami még baromira fájt, hogy csalódást okoztam a szüleimnek is ezáltal, hiszen ők támogattak anyagilag és nem kevés pénzről van szó. Bár Édesanyám mindig megpróbált vidámságot csempészni életembe, nem járt túl nagy sikerrel. Biztosan nem gondolta, hogy én ezt ennyire véresen komolyan fogom venni, de én sem gondoltam volna. És így visszagondolva, talán beteges is volt ez a táncolni akarásom.
Szeptemberben elkezdődött a Vegyipari. Az osztálytársaim nem igazán értették mit keresek közöttük. Bár osztályelső lettem, amin én is meglepődtem nagyon, mégis valahogy nem az a cserfes diák voltam, mint ők.
T. Művésziskolába nem mentem vissza…nem bírtam volna a szemükbe nézni. Ezért elhatároztam, hogy nem hagyom abba azért sem, legyen már valami értelme ennek a „szenvedésnek”, kerestem egy másik iskolát…ez még messzebb volt tőlünk, de nem érdekelt. Itt latin- és standard táncokat oktattak. Mire én naivan rákérdeztem és nincs balett? Hát az nem volt, mindegy gondoltam most jó lesz ebbe menekülnöm. Megtanultam az összes latin- és standard táncokat kb. 3-4 hónap alatt, elég intenzíven jártam, majd közölték, hogy a standard táncokban lennék inkább jobb, mert a tartásom tök profi. Persze gondoltam a klasszikus balett, ugyebár…ha tanulnának a többiek is, nekik is nemsoká cölöptartásuk lenne…Már kezdtem beleélni magam a versenyzés lázába, elkezdtem ruhát varratni, táncpartnert is találtam, egész jól összeszoktunk, mire csörgött a telefonom és az egyik régi barátnőm hívott, hogy T. Művésziskolába alakult egy amatőr tánckar és szerinte jelentkeznünk kéne. Na, már csak ez hiányzott, gondoltam. Most végre kezdett helyre jönni minden, elkezdtem ezt a másik új stílust elsajátítani, erre jön ez a lehetőség. Hurrá…
Nem tudtam nem kihagyni, elmentem a barátnőmmel. Furcsa volt ismét ott lenni. Nem változott semmi, a falak, a termek, az öltöző…minden a régi volt. Viszont nagyon féltem a következő csalódástól. Szerencsére jól sikerült és oda mindkettőnket felvették, akkor voltam majdnem 15 éves.
A középiskolát persze folytattam, mint már előzőleg írtam, nem mentem el újból felvételizni. Rájöttem közben arra is, hogy mit csinálnék úgy 30-35 évesen magammal, kiöregedve, meggyötörten…Persze el lehet menni tanítani, de nincs szükség ennyi tanárra, vajon mit kezd magával egy táncos, ha már nem bírja tovább? Átképzi magát? Lehet…
Folyt. köv.
Édesanyám neve napján…
2009 július 26. | Szerző: Sharon
Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Nyugodj békében Drága Édesanyám!!!
“Ne sírj, ha lemegy este a nap, mert a könnyektől nem fogod látni a csillagok szépségét!”
Oldal ajánlása emailben
X