Sokszor eszembe jut ez a blog és az is amiért elkezdtem írni. Valójában tanulságként szántam (a tánc miatt) de most, hogy így a jelenről kell írni, nagyon nehéz számomra folytatni. Nem is akarom igazán…
Mert az, hogy valaki a múltról ír, a múlt sérelmeit leírja az teljesen más, mint most erről az átkozott jelenről. Nehéz megélni is. Sajnos egyre jobban fokozódik a pechsorozatom. A régmúlt egészen más, az már egy megtörtént dolog. Arról egyre könnyebb beszélnem, írnom, legalábbis így érzem. Fájó sebek vannak, de vannak szép pillanatai is, és ezt nem szabad elfelednem.
Nem tudom miért történnek meg ezek a dolgok mostanában, persze erősítenek, egyre erősebbé tesznek, csak lenne már vége. Mit csináltam rosszul ill. miért érdemlem ezt kérdezem a világtól. Nagyon rossz passzban vagyok, bár optimista ember voltam, eddig hittem és reméltem. De elfáradtam, ebben az év kezdésben bíztam. Bizakodva vártam, hogy vége legyen 2009-nek, és a sok beteges időszaknak. Erre most folytatódik csak igazán. A baj mindig rosszkor jön. De ennyiszer???
Sajnálom, hogy folyton csak panaszkodni tudok…ha nem én lennék, akkor nem is biztos, hogy olvasnám saját magamat. Mert ettől csak elmegy mindenkinek a kedve, ezt pedig nem szeretném. Én nem ilyen vagyok. Hol van az az életvidám lány, aki voltam??? Kérdezem sokszor magamtól, egyelőre nincs válasz…
Abban is hittem, ha leírok mindig mindent, azzal lezárul és besöpörhetem a szőnyeg alá…Ugye mennyire naiv voltam?!
A magunk sorsának csak mi lehetünk a kovácsai, én legalábbis így hittem. De közben rá kellett jönnöm, hogy ehhez nem mindenkinek lehet elég ereje.