Életem része 11.

2009 augusztus 5. | Szerző: Sharon |

 

Tegnap véletlenül összefutottam egyik volt tanítványom Édesanyjával, aki örömmel újságolta el, hogy a kislányát végül felvették a Balett Intézetbe és most odajár. Nagyon büszke volt a tekintete.

Jaj, igen most jut csak eszembe, hogy még a tanításról nem is írtam. Igazából, mivel nem vagyok tanár, ezért erről nem szoktam beszélni. Ez úgy volt, hogy az én kedves barátnőmet, G.-t helyettesítettem 4 hónapig, Ő egyébként tényleg tánctanár és balettot oktat a mai napig is. Szóval Őt felkérték, hogy táncoljon szólót az egyik darabban és persze elvállalta így részt vett egy turnén, ami 4 hónapig tartott. Kerestek helyette valakit az Intézetbe és kedves Barátném engem javasolt nagy örömömre. Nagyon nem akartam elvállalni, mert nem volt még ilyenben részem, és ha elszúrtam volna valamit, az nagyon bántott volna, aztán hát rábeszéltek, de tényleg kellett győzködni engem sokáig!

A gyerekek nagyon édesek voltak, 10-14 év közöttiek. Sokak álma volt a Balett Intézetbe való bekerülés és aztán a hivatásos tánc. Rengeteg erőpróbán vettek részt. Míg nem ment ki G. külföldre, addig bejártam én is az óráira ezzel látva, hogy ő hogyan is csinálja, mi után mi következik stb..A végén már úgy ment, mint a karikacsapás. Végül eljött az első órám…nagyon izgultam, főleg amiatt, hogy vajon nekem is szót fogadnak-e majd a „növendékek”. G. azt javasolta, hogy csak mindent csináljak úgy, ahogy velem is csinálták anno ennyi idős koromban.

Hát ezt nem kellett volna mondania, elkövettem azt a hibát, hogy ÉN parancsolok. Azt csináltam velük, amit régen velem is csináltak a Mestereim, akik mellesleg Kossuth-díjas előadóművészek voltak, ÉN hozzájuk képest egy senki. Tehát nem tűrtem, ha az óráimon dumáltak, erre nagyon allergiás voltam továbbá minden óra előtt kiköpettem a rágót, ha valaki késett 5 percet nem jöhetett be. Az utóbbit aztán nagyon megbántam, az egyik anyuka könyörgött, hogy engedjem be a kislányát legközelebb az órámra, mert szegény csak így ér ide az iskolából 10-15 perc késéssel. Ez baromi rossz érzés volt, és akkor jött egy „katt”, hogy vajon ki vagyok én nekik, hogy bármit is megszabjak én csak egy kis helyettesítő ember vagyok és örülhetek, hogy megkaptam ez a feladatot. Mindig úgy szólítottak: „Mester”…nem is tudjátok, hogy ez mennyire önbizalom növelő volt…

Gyorsan eltelt ez a 4 hónap. Nagyon szép volt, jó rá emlékezni. Az én szemembe csak egy igazi tehetség volt (mindenki tehetséges volt, de igazán csak egy tűnt ki közülük), az a kislány, aki mindig már fél órával az óra előtt gyakorolt lelkesen és emiatt én is siettem be, nehogy kárt tegyen magában. Az a kislány, aki kb. 11 évesen elhatározta, hogy csak balerina lesz, semmi más. Az a kislány, akinek példaképe a tanárai voltak és tisztelte őket. Az a kislány, aki a szigorú szabályaimat is díjazta és emiatt sok ellenséget szerzett.

Ő volt az a kislány, akinek az Édesanyjával tegnap találkoztam…

Elköszönvén egymástól az anyuka megköszönte a sok fáradozást, amit a gyermekéért tettünk. Erre csak ezt feleltem:

„Dicsőség számomra, hogy 4 hónapig oktathattam.”