Életem része 10.

2009 július 17. | Szerző: Sharon |

 

Aki járt már reumatológián, az tudhatja, hogy nem könnyű időpontot kérni. Miután megkaptam a beutalót a körzeti orvostól, telefonon egyeztettem időpontot a reumaorvossal. Emlékszem március volt, és arra is, hogy csak július végére volt időpont leghamarabb. Persze ez TB alapon. Ha magán dokihoz mentem volna, szinte 1 hét múlva mehettem volna. Csak kb. 40 000 Ft-ért csinálnak meg egy CT-t…Ezt akkoriban sajnos nem engedhettem meg magamnak, így hát kivártam a soromat.

Amikor először lumbágót kaptam, nem vettem komolyan. Majd elmúlik, semmi baj nem lesz, gondoltam. Beszedtem mindenféle gyógyszert, csakhogy mielőbb megjavuljak, és újból táncolni tudjak…Az elsőt túléltem elég hamar, akkor 1 hetet töltöttem betegállományban. Ezután ismét jöttek a „haknik”, az állandó görcsölés. Mert azért munka mellett ám nem volt olyan egyszerű. Baromi fáradt voltam állandóan, de azért hajszoltam és csináltam. Igazán csak az ért meg engem, aki világ életében csinált valami hasonlót. Nem könnyű egyik napról a másikra azt mondani: Állj! Vigyázz! Lehet, hogy tönkreteszed magad! Mi lesz, ha rámegy az egészségedre?!

Amikor először lumbágós lettem, az orvos, aki kijött hozzám, sok mindent mondott, de ami nagyon megütötte a fülemet, az ez volt:

–         „Van egy határ és azt sajnos akaratunk ellenére is meg kell húzni minden esetben!”

Ennek a sok hajszolásnak és küzdelemnek aztán meglett az eredménye. Vagyis rájöttem, hogy muszáj meghúznom azt a bizonyos határt. Pedig nem akartam. Mindenfélét kitaláltam, csak ne kelljen dokihoz menni. Beszereztem nagyon sok fajta kencét és tapaszt, bár ezek csak fájdalomcsillapításra jók semmi másra. Elviseltem a fájdalmat, ha most utána számolok kb. 2 éven át.

Ezután szépen lassan fokozatosan kezdtem egyre rosszabbul lenni, már nem segítettek a kencék, a tapaszok, a kígyóméreg, a sok-sok gyógyszer, amit bekapkodtam titokba, egyszer csak vége lett. Feladta a szervezetem.

A végén, a reumatológián kötöttem ki. A legszörnyűbb első élményem ott az volt, hogy Mindenki, Aki ott ült a váróban kb. 60-70 év körüli volt. Én akkor 26. Rendkívül végigmértek a szemükkel, gondolták vajon Ő mit keres itt?? Hát igen ez a fajta betegség az idősebb korra jellemző.

Vártam a dokira…persze nem volt ülőhely, ezért álltam némán, szótlanul, sajgott a hátam, a derekam és legszívesebben kirohantam volna a világból…aztán egy fiatal orvos jött. Nagyon segítőkész volt látta, hogy teljesen kivagyok ettől az egésztől, nyugtatott. Kérdezgetett mindenről, mit csináltam, hogy idáig elfajult stb..Mondtam, hogy rengeteget táncoltam és talán attól lehet…

Elküldött a CT-re, ami ugyanabban az épületben volt. Ott is sokan vártak…aztán csak túlestem rajta. Összesen 3 felvétel készült, még vissza is kellett mennem, mert az egyik nem volt tökéletesen látható. Majd vissza a dokihoz…nagyon izgultam, mit fog mondani. Közölte végül annyi a lényeg, hogy ne nagyon cipeljek, emeljek, ha lehet. Ha le akarok hajolni, csak guggolva tegyem. Mert a kocsonyás gél, amin az ízületek csúszkálnak, kezd sajnos eltűnni… A legjobb erre a gyógytorna vagy az úszás, de mindenféle ugrálás nem használ. Sajnos mivel ez már kialakult „betegség” együtt kell élni tudni vele, nem használnak rá a gyógymódok, max. csak enyhítik a tüneteket. Persze ebben az is közrejátszhatott, hogy ülőmunkát végzek, még a mai napig is. A doki szerint az sem volt jó, hogy egész nap csak ültem, majd hirtelen esténként kapott egy nagyobb terhelést a testem. Mert üléskor a derék kapja a legnagyobb terhelést. Félve ugyan, de rákérdeztem, hogy lehet-e majd gyermekem ezután?! Azt válaszolta, szerinte igen, de elképzelhető, hogy a 9 hónap végig fekvés lesz, és remélhetőleg nem fognak eldeformálódni a csigolyák, ja és veszélyeztetett terhes leszek.

Az eredményt megtudván teljesen összetörtem lelkileg, nem akartam elhinni az egészet és hazaérvén csak sírtam, sírtam, a párom is próbált vigasztalni, de a végén Ő is csak elsírta magát…

(Folyt. köv.)