Életem része 8.

2009 július 8. | Szerző: Sharon |

 

Szép lassan búcsút intettem a szereplésnek, teljesen elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy hirtelen összedőlt minden, amit eddig felépítettem és csak erre tudtam gondolni. Reménykedtem, hogy van kiút.

Egy szép napon az egyik barátnőm felhívott, hogy lenne lehetőség táncolni egy hajón. Elmondta a részleteket, hogy varratnom kéne saját ruhát, össze kellene, egyeztetünk a kellékeket, össze kellene hoznunk egy teljes 50 perces koreográfiát, s mindez most már nem ingyen és bérmentve, szóval érdekel-e a dolog. Hát érdekelt…megvarrattam és beszereztem mindet, próbáltunk néhányszor és összeraktunk egy un. „hakni” műsort, mert én ezt már nem fellépésnek hívtam, hiszen átcsapott kissé a vendéglátásba. Általában 2-3 pár táncolt összesen + mögöttünk a 4-5 fős zenekar. Próbálni többet nem kellett, miután elkészült a mi kis „hakni” számunk. De azért nem akarom ezt az egészet annyira leminősíteni, csak ez már nem színpadon történt, hanem a turistáknak szólt. Szerintem színvonalas volt, később megtanultam olyan „hakni számokat”, amiket azelőtt nem is gondoltam volna. Aztán szépen lassan az egyik hajó hozta a másikat (ezek nemzetközi hajók voltak, és 1-2 napot Bp-en megálltak egy kis városnézés erejéig akkor történt a tánc, mielőtt valaki azt gondolná, hogy a hajón éltem). Utána ezek a „hajós haknik” hozták a különböző éttermi fellépéseket, ahol szintén vacsora közben táncoltunk a turistáknak. Így évek alatt kialakult egy kapcsolatrendszer, elég sok helyre hívtak, akkoriban nem volt kevés lehetőség, összesen 4-5 helyre jártam, volt, hogy emiatt minden este voltam valahol, ha úgy jött össze. Azért azt még hozzá kell tennem, hogy ez eléggé szezonális dolog volt. A nyár full tele volt, télen kevesebb a turista, ezért a november, január, február holt időszak, a december már egy fokkal jobb volt az ünnepek miatt, na meg a szilveszter miatt is. 6 egymást követő szilveszterkor táncoltam és olyankor általában min. 3 különböző helyen. Ment a „szekér” és ezt leleményesen ki is használtam. Akkoriban csak ebből éltem, mert megérte, és mert fősuli mellett megtehettem. Igazi normális magánéletem ekkor még nem alakult ki.

Egy ilyen vidéki „hakni”-ból jövet történt, hogy mire hazaértem Édesanyám nagyon rosszul lett. Igazából csak annyit mondott, hogy egész éjjel hányt és fáj minden végtagja, kissé zavarodott volt az elméje, hát rögtön mentőt hívtunk. A mentős orvos stroke-ra , azaz agyvérzésre gyanakodott, ezért sürgősen bevitték a kórházba, hát végül igaza lett sajnos. Nem tudták megmenteni, kómába esett és 4 nap múlva elvesztettük. Akkor megint úgy éreztem, hogy igazságtalan az élet, annyira fiatal volt, még előtte állt az élet, 57 évesen hunyt el. Én abban az évben nyáron diplomáztam és mielőtt ez történt volna, találtam meg első munkahelyem. 1 hetet dolgoztam és jött a tragédia, mindenkit mélyen megviselt, nemcsak a családomat. Ennek már 4 éve lassan…, akkor voltam 24 éves.

 

Most Édesanyám emlékére hallgassátok meg Péter Szabó Szilvia (NOX) előadásában a „Még egy perc” című számot.

 

http://www.youtube.com/watch?v=TMKZhdR963o

 

Köszönöm Mindenkinek és további szép napot!