Életem része 4.

2009 július 3. | Szerző: Sharon |

 

Annyira beleéltem magam az egészbe, hogy nem érdekelt már semmi. Elhatároztam, hogy hivatásos táncos leszek bármi áron. Alig vártam, hogy du. 5 óra legyen és elkezdődjön a táncoktatás. Mindenre odafigyeltem, összpontosítottam. A megszállottja lettem…még péntekenként is gyakoroltam otthon, csak nehogy ezen múljon. A tanulmányi átlagom elkezdett romlani, mire Édesanyám azt mondta, ha jelentősen romlani fog abba kell hagynom az egészet. Így hát gőzerővel rákapcsoltam a tanulásra is, nagyon fáradt voltam. Kimerültnek éreztem magam, az iskolában alig tudtam odafigyelni az órákra, folyton álmos voltam reggelente. Este persze a tánc felvillanyozott és minden fáradtság megszűnt teljesen. Igazán csak ott voltam boldog…

Jött a pályaválasztás. Természetesen a T. Művészeti Szakiskolát írtam be, de mint kiderült csak harmadik helyre lehetett beírni, első és második helyre valami mást kellett kitalálnom. Jelentkeztem Vegyipariba is, mivel szerettem a kémiát, gondoltam jó lesz, úgyis családi vonás a „vegyész szak”. Meg aztán tutira azt hittem, hogy felvesznek a Szakiskolába, tök mindegy mit írok be. Túlságosan elbíztam magam?!

A felvételi napja: Emlékszem eléggé későn volt, júniusban. Akkora már ki is derült, hogy felvettek a Vegyipariba, onnan hamarabb jött a visszajelzés. Jó gondoltam mindegy ez már egy biztos pont.

Izgultam, mint egy kisgyermek…A felvételire kb. 120 lány és kb. 20 fiú jelentkezett, ebből 10-10 lányt és fiút vettek fel egyetlen egy osztályt indítottak minden évben és ebből is jó, ha 5-6 ember végezte el. A felvételi 3 fordulós volt. Az első tiszta „pofavizit” jellegű, elsősorban az alakot nézték és, hogy ki mennyire hajlékony. 5 percnél nem volt hosszabb és rögtön megmondták, hogy továbbjutott-e az illető v. sem. Szerencsére továbbjutottam. Most az jutott az eszembe, hogy mennyire kentem magam sportkrémekkel, hogy ne fájjon a spárga…rendkívül kötöttek voltak az izmaim. Nem bírtam enni, sokat gyötörtem magam. Nem gondoltam a következményekre.

Aztán eljött a második forduló, arra már jóval kevesebben jöttek kb. a felét hívták csak vissza. Nem volt annyira nehéz, egy növendék mutatta a lépéseket és utána kellett csinálni. Ez is jól ment és továbbmentem. Majd jött a harmadik forduló, egy kis koreográfia stb..15 lány és 15 fiú maradt a végére és, mint ahogy már írtam csak 10 hely volt kiadó. Végigmértem a lányokat. Tudtam, hogy legalább a fele protekciós. Így hát legalább 6 hely már nem volt üres…A többin lehetett marakodni. Előző este bementem a balettmesterhez és rákérdeztem szerinte mennyi az esélyem? Azt mondta teljesen jók a kilátások, csak néhány protekciós van, szerinte felvesznek, ill. fel kell, hogy vegyenek.

NEM LETT IGAZA, nem így történt. A mai napig nem tudom, hogy miért nem vettek fel. Nem tudták normálisan megindokolni, csak annyit mondtak sok tehetség közül nehéz volt a választás és dönteni kellett. Javasolták próbáljam meg következő évben is, a statisztikai adatok szerint jóval kevesebb gyermek született abban az évben és így nagyobb az esélyem, hogy felvegyenek. (Mint megtudtam a következő évben kb. 60 lány jelentkezett összesen, én nem voltam közöttük).

Nem tértem magamhoz, elájultam a kimerültségtől szó szerint…

Igazságtalannak tartottam az egészet, dühös voltam magamra, Édesanyámra, amiért beíratott, Mindenkire, aki szembe jött velem.

El akartam menekülni az egész elől. A fájdalom átjárta egész testemet és hazaérvén csak bőgtem, bőgtem napokig. Sajnáltam magamat, elfecsérelt időnek tudtam be a táncórákat és, hogy ráment a fél nyaram.

Eltelt a nyár, kissé lenyugodtam…

Szeptemberben elkezdtem a Vegyiparit. Végül is nem volt az rossz.

Csak T. Művésziskolába nem akartam visszamenni, vesztesnek éreztem magam és szégyelltem, ami velem történt…

 

Folyt. köv.